,

A koi lány

Csak így hívták a legtöbben a kisvárosban: a koi lány. Pedig könnyebb lett volna azt mondani, hogy a díszpontyos lány, vagy a nevén nevezni, hogy Kiara, mégis így hívták. Főleg azok, akik nehezen szokták meg, hogy Kiara háta közepére egy díszponty volt ráfestve, talán rátetoválva, ami még a kabátján át is láthatóvá vált. Mióta felfedezték, azóta mindenki észrevette, bár már állítólag előbb is ott viselte. Az volt a furcsa, hogy mindenki más színűnek látta, s ettől aztán még több lett a találgatás. Vajon naponta átfesti vagy áttetováltatja, és ilyenkor kicsit megborzongtak, hogy mennyit kell Kiara hátának kibírnia.

– És miért nem Erzsinek, Zsuzsinak vagy Marinak hívják Kiarát? – értetlenkedtek néha a városbeliek, hogy azért a nevébe is belekössenek. Ugyanis semmi jel nem utalt arra, hogy származását tekintve mondjuk kínai, netán mongol. Szőkésbarna haja volt, a szemei nem ferde vágásúak, s középtermetű, karcsú lány. A szüleit nem ismerték, mert Kiara egyedül költözött ide olyan fél éve, és bizony két hónapon belül megnyitott egy díszszappanboltocskát a főtér vásárnegyedében.
– És miért nem másodkézből való ruhákat árul vagy péksüteményeket, esetleg női magazinokat? – kérdezgették többen, hogy utána ezen is elmorfondírozzanak egy ideig.
Eközben mégis megkedvelték a boltocskát, mert különösen szép, újrafőzött szappanokat árult Kiara. Illatosakat, préselt virágosakat és különféle formájúakat. Oválisokat, hengereseket, szív alakúakat, és melléjük katalógusokat is, hogy miként készítsünk otthon szappanmaradékból újakat, ajándéknak valókat. Igaz, ezt a helybeliek kissé különc elfoglaltságnak tartották, ám azért be-bejárogattak Kiarához.

A koi japán díszponty, szelíd természetű, változatos színű és mintázatú hal. Testhossza akár a kilencven centimétert is elérheti. Egyik jellegzetes vonása a szája melletti bajusz. Japánban a szerencse szimbólumaként is számon tartják.

Kiarát a kisváros fürdőjének strandján leplezték le. A medenceparttól távolabb ült, előtte csak fák, bokrok, mögötte az ott napozók, akiknek már az is rögtön feltűnt, hogy nem fürdőruhában szárítkozik az úszás után, hanem egy szürkés törülközőt csavart maga köré. Valószínű fázhatott, mert még nem volt elég meleg idő, de a többség erre nem is figyelt.
Kiara megrázta szőkésbarna haját, ami a háta közepéig ért, és néhány csepp víz a mögötte ülőket is érte. Édes íze volt a vízcseppeknek, de ezt csak később jegyezték meg, amikor a leleplezés történetét mesélték egymásnak. Aztán Kiara laza kontyba rendezte a haját, és ahogy kihúzta magát és hosszú hajtűjével összetűzte a kontyot, hirtelen lecsúszott a dereka köré a törülközője. Meztelen volt a felsőteste, látszódott a kecses dereka és hátának íves vonulata.
– Csinos lányka – jegyezte meg az egyik férfi, mire megbökték, és egy női hang felkiáltott: – Valami halféle van a háta közepén!
– Ponty – vágta rá egy másik férfi. – És nézzétek, bajuszos is!
– Kicsoda? Kiara? – kérdezték többen.
– Dehogy, a ponty a hátán! És mekkora árnyékot vet a bajsza a lány bőrén… – páran felálltak és közelebb merészkedtek Kiarához.

Már ekkor mindenki más színben látta a pontyot; kékeszöldben, pirosban, barnában, volt, aki lilában. Függőlegesen lógott Kiara hátán, harminc centiméteres lehetett, és az uszonya a lány derekán pihent.
Kiara nem mozdult, nem is akart, de nem is tudott volna, mert érezte, hogy az ő koija ma meg szerette volna magát mutatni az embereknek. Mondhatta volna azt, hogy nincs semmi a hátán, és csak a közeli medence vizének hullámai tükröződnek rajta, és ezt látják pontynak. Vagy elővehette volna a préselt sással díszített szappanját a piperetáskájából és lemoshatta volna a hátát, ám ma a koi hús-vér valóságában akart megmutatkozni. Kiara közben hátranyúlt bal kezével, és a mutatóujjából egy kis zsineg lógott le a koi szája felé, amit az be is kapott, mondhatni horogra akadt. Ám igazából ez a biztonságát adta meg, hogy a lány felé közeledők nehogy leszedjék Kiara hátáról.
Senki nem nyúlt hozzá. Hiszen csak rá van festve vagy tetotálva, duruzsolták páran és visszamentek napozni, s aztán arra nem is emlékeztek, hogy Kiara hogyan és mikor ment haza.

A koit Japánban a siker szimbólumaként is számon tartják. Azt mondják, ha valaki az eredeti színében lát koit, akkor megérintheti, és szerencse éri abban, amiben a sorsa a legelérkezettebbnek látja.

Kiara egyedül élt, bár a kisvárosban azt rebesgették, hogy feljárnak hozzá mindenféle fiatalemberek. Állandó partnere nem volt, se vőlegénye, se férje, és ezt akkor is nehezen hitték el egy ilyen csinos lányról, ha a hátán koit viselt. Csak egy fiú járt el hozzá, mivel ezt az egyet nem érdekelték a háziállatok, és soha nem kérdezősködött. Kiarának meg óvnia kellett a koit, amit, ha nem a hátán volt, egy nagy akváriumban tartott.

A díszszappan boltocskába tulajdonképpen nemcsak a különleges szappanok miatt jártak be egyesek, hanem hogy olykor tüzetesebben szemügyre vegyék a koit. Ott tisztábban kirajzolódott, mint az utcán, és amikor Kiara épp hátrafordult valamiért a boltban, találgathattak, hogy milyen színű is. Eddig nem sikerült senkinek sem, és ezért érintetlen maradt a díszponty. Igaz, nem is tudtak a koi szerencsét hozó tulajdonságáról.

Kiara sokáig lakott a fővárosban, ahol nem keltett akkora feltűnést, hogy díszponty van a hátán. Ez nem is meglepő, hiszen ott annyi különcködő és hóbortos ember járt-kelt az utcákon, hogy Kiara csak egy volt a sok közül. És a fővárosban néhányan mégis meglátták a koi eredeti színét. Ilyenkor bizsergés fogta el őket, és amikor megérintették a díszpontyot, tudták, hogy szerencse éri őket. Csak az volt a bökkenő, hogy nem mindenki úgy élte meg, hogy szerencse történik vele.
Az egyedülálló, mindkét kezében bottal járó, idős hölgy nem a gyógyulást kapta meg, hanem végre talált magának egy beszélgetőpartnert. Az a fiatalember, akit otthagyott a barátnője, nem értette, hogy ez azért történik, mert kicsivel később megismeri a leendő feleségét. Egy hajléktalan azt hitte, hogy mostantól gazdag lesz, s nem tudta, hogy munkába kell állnia, és így fog bérelni egy kis szobát.

A koi eredeti színét mindenki másképp látja, állítják Japánban. A sajátját kell meglátnia, és akkor érintheti meg s találja meg a maga szerencséjét. A koi akár hatvan évet is megélhet.

Kiara akkor hagyta el a fővárost, amikor látta, hogy mennyien és mennyire siratnak egy közkedvelt színészt, amikor annak hamvait a város folyójába szórták szét. Pedig ez a szőke, mosolygós férfi ismerte fel először, hogy a sorsa mire tartja őt a legelérkezettebbnek.
Kicsit túlhajszolt volt, amikor találkozott Kiarával, de kedves és fiatalos, mint mindig. Azok is szerették, akik közelről nem ismerték. A díszszappanboltocskát egy kollégája ajánlotta, ahol Kiara mint alkalmazott dolgozott. Vett tőle egy akácillatú, áttetsző szappant a feleségének és egy csikóhal alakút a kisfiának. Amikor Kiara megfordult, hogy csomagolópapírt keressen, rögtön észrevette a hátán lévő koit, s valósággal felkiáltott. Életteli színe volt, és amikor megérintette, látta benne az elkövetkezendő napokat, amiknek a végén elmegy a végtelenbe, oda, amiről már énekelt is a színpadon. Korai még és hirtelen, negyvenhét éves vagyok, gondolta, és lassan megsimogatta a koi uszonyát. Érezte, hogy az meleg és hideg is egyszerre.

Kiara ezen a délutánon, amikor az akváriumba tette a koit, azon merengett, hogy ő is lehetne kicsivel szerencsésebb. Koi lánynak lenni bizonyos szempontból szomorúság. Hiába kapott kecsességet, tartást és útitársnak egy díszpontyot, nem könnyű megszokni az ezzel járó emberi találkozásokat. És megkönnyezte a színészt.

A koi szelíd természetű díszponty. Japánban a hosszú élet szimbólumaként is számon tartják. Az úszó növények gyökereit előszeretettel fogyasztja.

Kiarának már nem kellett tartania attól, hogy a csodájára járnak a kisvárosban, így hát nyugodtan üldögélt a strand vízpartja mellett. Ma nem hozta magával a díszpontyot, ettől függetlenül páran azért körüljárták, és tippeltek a számukra mégis látható koi színére. Kiara pedig örült, hogy ebbe a kisvárosba jött, mert itt senki nem látta meg a koi színét, és kicsit elengedhette magát. Szőkésbarna haját most is laza kontyba kötötte, beletűzte hosszú hajtűjét, s úgy napozott a kora nyárban. Hason feküdt a puha törülközőjén.

– Egy narancssárga ponty – szólalt meg váratlanul a háta mögött egy férfihang. Mély és határozott hang. – S benne látom a kedvesemet, ejha – folytatta, és eltakarta a napot, ahogy Kiara mögött állt, akinek még a bordáin is áthatoltak ezek a szavak.

Narancssárga az övé is, egyszer megnézte magát a szobai tükörben, és a hátán lévő koi ezt a színt mutatta. És akkor meglátta benne a szerelmet; egy magas, fekete hajú, buggyos ingű férfit. S azt a néhány évet, amikorra majd találkoznak.

– Nimród vagyok – mondta a férfi, és megérintette a díszponty fejét, aztán megkerülte Kiarát: – A koi lányhoz van szerencsém?

Kiara még mindig hason feküdt, a kezei az álla alatt, és csak a tekintetét emelte fel a férfira. Formás lábai voltak, fekete fürdőnadrágja, széles mellkasa és kávébarna haja. Vajon miért pont Nimródnak hívják? Lehetne Péter, György vagy Lajos, elvégre egy kisvárosban vannak.

– Hoztam egy kis nádgyökeret, tudtommal azt szívesen megeszi a koi – mondta Nimród, és a Kiara hátán lubickoló díszponty szájába tette, amelyik ficánkolt a boldogságban, hogy végre jóllakik. Hiszen ő is hús-vér, táplálni kell, ha már egyszer nem élhet tóban.
Nimród közben elővett egy nedves, kékes színű díszszappant, és lemosta Kiara hátát. Lemosta róla a koit, úgy, hogy az végül a díszszappanban találta magát. Kicsit össze kellett magát húznia, de tudta, hogy jó lesz neki. Kiara felült, és megcsókolta a szappanon keresztül, mielőtt Nimród a kisváros közelében lévő halastóba vitte.

A novellát Pookah Szépséges Koi című rajza ihlette

Szerző: Balogh Ildikó